Csillagszemű hóvirágok

Pontosan egy hónapja ért véget, az első hóvirág téli álma. Sápadt kis arcocskáját elődugta a föld mélyéből, kíváncsi szemeivel szétnézett, de látta még a tél javában tart.

A változékony enyhe idő sorra csalta elő társait is, és dacolva a hóval, a fagyos éjszakákkal, ők csak növekedtek és növekedtek. Tegnap pedig a tavaszias napsütés, gyengéd simítására teljesen kinyitották aprócska csillagszemeiket, és legszebb pompájukba tündökölnek. 

Az elmúlt egy hónapban többször is megörökítettem fejlődésüket, mely fotókkal szeretném elbúcsúztatni az esztendő első hónapját, a januárt. Fogadjátok sok szeretettel!  

Odú mustra, csuszka módra

Az idei télen úgy változik az időjárás egyik napról a másikra, hogy még nekünk embereknek is nehéz követnünk, akkor mit szóljanak ehhez az állatok, a növények, a természet kisebb-nagyobb lakói.

Egyesek dalra fakadnak, mások revírjeiket jelölik, a virágok szirmaikat bontogatják, a rovarok téli rejteküket elhagyva szárnyalnak, a bodzabokrok rügyeiből aprócska levelek kukucskálnak elő, csodálkozó tekintetekkel, mintha arra a kérdésre várnák a választ, hogy mi történt megérkezett a tavasz? Testükön érzik a levegő enyhe simítását, a nap melengető erejét, és nem tudnak mást tenni, mint hinni a jeleknek, mely ezen a télen már nem először csapja be őket.

A kis tollasokat is becsapja a kellemes időjárás, éppen a mai nap, egy csuszka pár szemrevételezte szorgoskodva az egyik odúmat. A hím hangos füttyel revírjét jelölte, a tojó pedig alaposan végigmustrálta a kiadó albérlet minden egyes szegletét. Hosszú perceken keresztül figyeltem őt. Alaposan átvizsgálta kívülről a kis lakást, majd eltűnt a belsejébe, hogy ott is végigfürkéssze a lakóra váró kis otthont. Dolga végeztével, az etetőre szállt csipegetni kezdett, a hím pedig őrködött, mihelyst valaki az odú közelébe mert repülni, ő nagy sebbel lobbal elzavarta.

Nagyon korai még az odúfoglalás, annak ellenére, hogy a csuszkák egész évben, a költési időszakon kívül is párban maradnak, és revírjeiken belül. Talán az újra beköszöntött tavaszias idő mely megzavarta őket, minden esetre, ha neki kezdenek az építkezésnek, azt úgyis látni fogom. Hiszen ők teljesen, szó szerint magukra szabják az odút, és annak bejáratát. A tojó apró sárdarabokat hord a csőrében, és röppnyílást addig szűkíti, ezzel a saras anyaggal, amíg az nincsen teljesen az ő testméretükre szabva. Ez nekik egy védekezés, hogy az illetéktelen, nagyobb testű madarak, ne tudjanak a fészkük közelébe férkőzni, és abban kárt tenni.

Szemmel fogom követni, hogy ez a mai csak egy kis fellángolás volt a csuszka párnál, melyet szívből remélek, hisz a tél vége még messze van, vagy valóban neki kezdenek az építkezésnek.

Bármi is legyen a fejleményeket Veletek is megosztom.

Kiskertem vendégei

 Nagy fakopáncs

 Meggyvágó

 Zöldike

Barátcinege

Múlt héten szombaton, egyre szürkébb felhők sokasodtak az égbolton, majd apró pelyhekben, eleinte egy kicsit félősen útnak indultak az első hókristályok. Percről-percre egyre többen és többen lettek, igazi hóvihar vette hatalmába a tájat. Az észak felől osonó szél pedig láthatatlan kezére vette őket, és úgy táncoltatta mindegyiküket, mintha bálban lennének, a természet gyönyörű, elegáns báljában. Öröm nézni a havazást, olyan kellemesen megnyugtató és magával ragadó.

Egész éjjel esett, reggelre vastag, mintegy jó 10 centiméteres puha lepel fedte be a kiskertem és az erdő ösvényét. Melengető hósipkát viseltek a madáretetők, puha lepel takarta a fák, a bokrok ágait, és a talajt, melyből már egyetlen fűszál sem tudott kikukucskálni. Mindenki a dunna alatt pihent, és aludta az igazak, édes álmát.

Éppen, hogy a pirkadat első jelei megjelentek a szürke, vastag felhőkkel betakart égbolton, lassan kezdtek kiválni a fák csodás fehér ruhába bújt sudarai. Nem is kellett ennél több az éhes csőrű madaraknak, szépen sorban ébredezni kezdtek, és egymást követte, tették tiszteletüket a kertemben kihelyezett etetőknél. Feketerigók, szajkók, széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, erdei pintyek, nagy és közép fakopáncsok, fakuszok, zöldikék, meggyvágók, csízek, és a hamvas küllő volt a kis éttermeim kedves vendégei.

A havazás egy kósza pillanatra sem pihent meg, egész délelőtt egymást követve hullottak alá a pelyhek, és csilingelő zenéjük betöltötte kertem minden szegletét.  

 Erdei pinty

 Fekete rigó

Mókuslak a fenyőfa karjai között

Szotyika

 Szotyika otthona

Kertemben három, szép sudárra nőtt fenyőfa éli a mindennapjait, akik nagyon régi lakóim. Ezek a fák már nagyon sok élőlénynek adtak, és adnak a mai napig is védelmező otthont. Sűrű tűlevéllel borított ágaik, télen-nyáron, biztonságos búvóhelyet és fészkelő helyet kínálnak fel a kertemet látogató élőlényeknek.
Már napokkal ezelőtt felfigyeltem rá, hogy egy új lakó építkezik a fenyő karjai között, de nem tudtam mire vélni, hogy a kész fészek mit keres a talajon. Átvizsgáltam, hogy kié lehet, a földre pottyant otthonnak a darabkái. Puha, száraz fűszálak, puha falevelek, kisebb-nagyobb fenyőágak, apró mohadarabkák alkották a megsérült otthont, mely otthon fontos hozzávalói, napról-napra fogyatkozni kezdtek, mintha valaki elhordta volna őket, talán oda ahonnan lepottyantak, vissza fel a fenyő ágai közé.
Hetekkel ezelőtt kertem fürge kis vendége, mindig az erdő felől érkezett kora reggelente, és amikor jóllakott, ugyanabba az irányba távozott. Az elmúlt napokban azonban nem az erdő felől jött, hanem az előkert irányából, és sokkal korábban megjelent, akkor, amikor még a szürkület uralta a tájat. Elkezdtem magamban összerakosgatni a látottakat, és hogy többet itthon tartózkodtam napközben is, jobban oda tudtam figyelni vörös bundás vendégemre. Vagyis ha pontosabban akarok fogalmazni lakómra, mert, mint fény derült rá, Szotyika építkezett és még építkezik, a fenyőfám sűrű ágai közé. Minden nap csinosítja, kényelmes kis fészkét, hogy tökéletes legyen számára. Amióta rezidenciáját áthelyezte az én kertemben, egész álló nap itt él velem, jön-megy, fut-szalad, keres-kutat, eszik-iszik, és láthatóan nagyon jól érzi magát, akárcsak én. Hisz minden pillanat, amikor csak látom, a jókedvről szól, mert kedves, mókás kis szokásit szemmel követni óriási élmény a számomra.

Ez a kis vörös bundás úgy döntött, hogy hozzám költözik, mely költözésnek fő oka a kertem által kínált bőséges táplálék, a folyamatosan elérhető friss víz, a béke, és a nyugalom lehetett. Én pedig hihetetlenül boldog vagyok, hogy így döntött, mert nagyon kedvelem őt. Amikor időm úgy engedi, figyelemmel követem kis életét, melyről Nektek is folyamatosan be fogok számolni. Ha pedig a természet is úgy akarja, rengetek kedves pillanatban lesz részem, részünk a kis mókás mókusnak köszönhetően.         

Szotyika

Hófödte erdei ösvények

Vasárnap reggel sűrű, fehér pihék hullottak alá szelídén az égből. Milliónyi apró pihe indult útjára, onnan fentről, a szürke fellegekből, mely ez idáig otthonuk volt. Hosszú percekig tartó utazásuk végén mindannyian biztonságban földet értek. Sorra akadtak fen a fák csupasz karjain, a bokrok sűrű gallyain, a fenyők üde zöld ágain, akik méltóságteljesen hajoltak meg alattuk. De otthonra leltek a puha avarban, a fűszálakon, melyek már elszáradva pihennek a talajon elfeküdve.

Fehér volt az egész erdő, és a tisztás minden zuga, még a legrejtettebbek is. Puha dunnaként fedtek be mindent, amin meg bírtak kapaszkodni, és, ha egyiküknek sikerült, akkor a többiek is szépen sorban követék, megfogták láthatatlan kezeiket, szorosan összekapaszkodtak, mígnem egybefüggő hó paplanná nem váltak.

Az erdő néma volt, csak a jeges szél halk szava törte meg a csendet, mely szárnyára kapta az aprócska pihéket, jól megtáncoltatta őket, majd hagyta, hagy folytassák tovább kalandjukat. Mely kaland végén, az egész táj a legszebb ünnepi viseletében pompázott, csillogóan fehér hókristály ruhában.   

Hópihék tánca

Őzgida

Őzgida

Őzsuta

Egész álló nap sűrű, szürke fellegek uralták a tájat, a szél jeges simítása pedig jelezte, hogy változás közeledik. A korán jött tavaszias idő, mely oly sok élőlényt becsapott a végéhez ért, újra a tél vette át a hatalmat, az a tél melynek ilyenkor lennie kell.

Kora délután az első, legbátrabb hópihe útjára indult, átfúrta magát a vastag felhőn, és sorra csalta a többieket magával, hogy jöjjenek ők is, és együtt, szorosan összetartva öltöztessék a tájat a januárhoz méltó ünneplőbe.

Újra puha hó borította be az erdő minden zugát, még a völgy legsötétebb mélyét is, és néma csend szállt a fák közé, melyben hallani lehetett az apró hópihék halk zizegését. Szelíden hullottak alá az égből, és sorra mindenki elfoglalta a maga helyét. Voltak, akik a fák csupasz karjait takarták be, voltak, akik a bokrok sűrűjébe bújtak, voltak, aki a tisztás sápadtan álldogáló növényein pihentek meg, de legtöbben a talajon szoroskodtak, és puha dunnaként fedtek be mindent.

Az erdő szélén őzsuta szedte büszkén lábait, nyomában pedig gidája haladt. Patáik mélyen a hóba süppedtek, csinos kabátkájukat pedig fehér pihék díszítették. Ősszel ők is magukra öltötték téli viseletüket, melyet puha meleg szőrök borítanak, hogy a fagyos hidegben ne fázzon a testük. De nem csak a hidegtől védi őket takaros kis bundájuk, hanem rendkívül ügyesen tudnak benne rejtőzködni is. Hisz nehéz és kiszolgáltatott ilyenkor az életük, nincsen sűrű bozót, nincsenek dús lombbal büszkélkedő bokrok, akik védő karjaikkal rejthetnék el őket.

A suta megállt, fejét lehajtotta, és rágcsálni kezdte a növényzetet, melynek már sem zamata, sem íze nem lehetett, de az éhség nagy úr, melyet csillapítani kell. Míg a suta eszegetett a gida nézelődött, ismerkedett azzal a fehér valamivel, ami az égből hullott alá. Az első tele a kicsinek, mely megannyi új élményt tartogat a számára. Így mindent meg kell vizsgálnia, finoman remegő orrcimpájával meg kell szaglásznia. Láthatóan jobban érdekelte a frissen esett hó, mint az igencsak szegényes lakoma. Az anyja folyamatosan figyelte kicsinyét, és amikor már túl messzire merészkedett, ő is elindult követve gyermekét, nehogy szeme elől veszítse.

A csendben hallani lehetett óvatos lépteiknek halk neszét, ahogy egyre távolodtak, mígnem teljesen bele nem olvadtak, az egyre sötétedő erdő védő menedékébe.

Visszatért a tél

Nagy fakopáncs hím

 Meggyvágó hím

 Csíz hím

 Széncinege

 Barátcinege

 Zöldike hím

Hamvas küllő hím

Múlt héten szombaton visszatért a tél. Kora délután apró hópihék kergették egymást a levegőben, és ahogy a hőmérséklet egyre alacsonyabbra süllyedt szépen lassan fehérbe öltözött a természet. A fákon, a borokon, az erdei ösvényeken, és a tisztás minden egyes aprócska elszáradt fűszálán, egymáson sokasodtak a parányi hókristályok. A néma csendben tisztán hallani lehetett, a fülnek oly kedves csilingelő muzsikájukat. Varázslatosan szép, amikor a szellő óvatosan végigfésüli a levegőt, és a puha pihék, könnyed tánccal hullnak alá a talajra. Ez a tél legszebb arca.

Vasárnap reggelre mintegy öt centiméteres hó fedte be a kertemet és az erdő ösvényeit. A madáretetők fehér sipkát viseltek fejükön, a fák és a bokrok ágait pedig úgy takarta be, mint védelmező meleg dunna. Még a hóvirágok aprócska fejeit is hótakaró borította. Az elmúlt napok, és hetek enyhe időjárása sok növényt ébresztett fel téli álmából, melyeknek már nincsen más választása, dacolniuk kell a hóval és a faggyal. Hogy ki fogja megnyerni ezt a csatát, majd a következő hetekben kiderül. De bízom benne, hogy megláthatom még a hóvirágjaim kedves kis arcocskáját, és rám fognak még mosolyogni csillagszemeikkel.

Mint minden áldott este, szombaton is feltöltöttem az etetőimet, bőségesen, minden féle finomsággal, hogy ha reggel a kis tollasok kitörlik az álmot a szemeikből, kiadós lakoma várja őket, és éhes csőrük étvágyát tudják csillapítani.

Érkeztek is szépen sorban a vendégek, és pillanatok alatt igaz kis tumultus alakult ki a kertemben. Hisz az erdő kínálta élelemforrásoknak a nagy részét a hólepel eltakarta előlük, így ebben az időjárási helyzetben még fontosabb, hogy finom falatokkal megtöltött etetők. Az idei télen ennyi madár még nem vendégeskedett nálam. 10-12 egyedet számláló csízcsapat a talajetetőn csipegetett, sorra váltották egymást a függő etetőkön a szén, a barát, a kék cinegék, betértek a folyton párban járó csuszkák, a tálcás etető urai a zöldikék, a folyton civakodó nagy fakopáncsok és a szajkók, a katonás léptekkel a fán felfelé araszoló hegyi fakusz, és a magányosan járó közép fakopáncs. Jelen voltak még a csinos fekete tollruhás fekete rigók, az elválaszthatatlan gerle pár, egy szem magában hosszú idő óta újra meglátogatott a meggyvágó, és itt volt kertem egyik legkülönlegesebb, és legritkább vendége a hamvas küllő is, a diófa ágai között pedig őszapó csapat motozott, de ők nem vegyültek be a madársereg közé. Egész álló nap nagy volt a sürgés-forgás, mintha érezték volna, hogy az estével beköszöntő sötétség elhozza, az idei tél leghidegebb éjszakáját. És így is lett hétfő reggelre, a hőmérő higanyszála -12 fokig süllyedt. A védett rejtekeikben pihenő tollasok pedig már alig várták, hogy megérkezzen a pirkadat, és vele együtt a világosság, hogy a fagyos éjszaka alatt elvesztett energiájukat pótolni tudják. Ahogy a reggeli fény a tájat a hatalmába kerített, úgy telt meg élettel ezen a reggelen is a kiskertem. 

 Kékcinege

 Csuszka

 Közép fakopáncs

Hasonmás mókuskák

Az előző, mókusról szóló írásomban megígértem Nektek, hogy legközelebb a kertemet látogató két kis hasonmásról fogok mesélni.

Kedd reggel volt, és mivel szememből az álom hamar kipattant, ezért úgy döntöttem, hogy elhelyezkedem a kedvenc kis kuckómba, és a mókusok egyik kedves kis szokásáról, a rejtegetésről írok Nektek egy kis történetet. Amikor neki kezdtem az írásnak, még a sötétség uralta a tájat, de az égbolton halványan, szinte alig láthatóan megjelentek a közelgő pirkadat első jelei. A csillagok búcsút vettek aznapra a tájtól, és szépen sorban nyugovóra tértek, hogy helyüket átadják a közelgő világosságnak, és az éjszakai álmából ébredező napsugaraknak. Azonban lassan virradt ezen a reggelen, mintha a nap korongját feltartóztatta volna valaki ott fent a magas hegyek mögött. Ezért a szürkület minden pillanatot kihasznált, és kiélvezett, hogy ő lehetett a táj egyedüli ura. Teltek a percek, és lassan egyre jobban lehetett látni az erdő szép nagyra nőtt fáit, és a karjaik között ébredező lakókat. Az írásomból időre, időre felnéztem, és szemléltem a korán ébredezőket. Ezen a reggelen is a feketerigók voltak az elsők, akik kitörölték az álmot a szemükből, akik a pirkadat legjobb barátai, hisz talán az ő társaságát kedvelik a legjobban, éppen úgy, mint a vörösbegyek is. Tavasszal ebben az időszakban cseng a legszebben az énekük, hajnalban, amikor a sötétség már továbbállt, és a félhomály, veszi át a hatalmat, ők már az új napot köszöntik, messzire szálló gyöngyöző előadásukkal. Azonban nem csak nyáron korán kelők, hanem ilyenkor télen is, csak ilyenkor fuvolájuk elrejtve pihen, nem szól a dal, de jelenlétükkel jelzik, hogy megérkezett egy újabb, reményekkel teli nap.

Minden áldott reggelen megtisztelik jelenlétükkel a kertem, az egyikük a japánbirs bokor ágai között gubbaszkodik, a másik a fűszálak között keresgél, és vannak, akik az almafa védelmező karjai között figyelnek.

Egyik percet, követte a másik, és a nagy nehezen, mint akinek mozdulni sincsen kedve, a szürkület is továbbállt, el a völgy mélyébe, ahol pihenve várja, hogy újra eljöjjön az ő ideje. Magányosan éli napjait, mint aki senkinek sem kell, hisz az éjszaka és a nappal is űzi őt, mintha mindkettejük útjában állna.

Már majdnem végeztem a történetemmel, amikor észrevettem, hogy megérkezett kedves kis vendégem a vörös bundás mókus, éppen akiről a beszámolóm szólt. Előző este szokás szerint diószemeket rejtegettem el a kertembe, hogy, ha megérkezik a reggel, és vele együtt a korgó gyomrú kis vendégem, jól tudjon laki, és éhségét tudja belőle csillapítani. El is jött hozzám újra, mint, minden nap teszi, és csalódni soha nem kell, mert a szokott kis résekben ott lapulnak a csemegék. Éppen az egyiket szedegette a rejtekhelyéről, amikor egy másik vörös kabátkát viselő mókuson akadt meg a tekintetem, aki már, éles fogaival a dió héját törte. Először alig hittem a szememnek, hisz olyan egyformák voltak, mint két tojás. Meleg, puha bundájukon teljesen egyforma árnyalatú színeket viseltek, hasa éppolyan fehér volt az egyiknek, mint a másiknak, és a fülükön díszlő bojtocska is szakasztott egyforma volt. Talán testvérek lehettek, nem tudom, mindenesetre olyan nagy volt a hasonlóság, mint az egy petéjű ikreknél. Hosszú perceken keresztül figyeltem őket, jöttek mentek, egyik fáról le, a másikra fel, egyik ágról ugrottak a másikra, és mindeközben minden apró rést, lyukat, és lehetséges rejtekhelyet átvizsgáltak. Kerestem valamit, ami egy kicsit megkülönbözteti őket, valami apró kis jegyet, amiben az egyik eltér a másiktól, és bevallom nagyon nehéz feladat volt, melyet megoldani azt hittem nem tudok. De hirtelen mégis megakadt a szemem valamin, mégpedig a puha vörös szőrös farkukon. Az egyiknek a farka vége mintha hiányzott volna, a szőrök nem olyan szép sorban, és hiánytalanul álltak, mint a másikén. Megtaláltam rajtuk a különbséget, és most már tudni fogom, hogy a kettő közül éppen melyik jár nálam.

Hosszú percek után az egyik távozni készült, még egy útravaló diót a szájába vett, és hatalmas ugrásokkal eltűnt az erdő fáinak az ölelésében. A másik a sutább farkú mókuska, akit időközben elkereszteltem Szotyikának még maradt, és időközben arra is fény derült, hogy az előző bejegyzésem róla szólt. Ő az aki a kertem minden apró szegletét úgy ismeri mint aprócska tenyerét, aki sokkal bátrabban, otthonosabban mozog, és aki órákat is akár el tud nálam vendégeskedni.

Azonban bármelyik is térjen be hozzám, én mindegyikőjüket szívesen és örömmel fogadom, és megteszek mindent, hogy biztonságba érezzék magukat, és a kis spájzaik élelemmel legyenek feltöltve.