Varázslatos természet: Vasárnap reggeli séta.

2017. június 17., szombat

Vasárnap reggeli séta.

Tarka koronafürt

Kislevelű nőszőfű

Fekete bodza virága

Szombaton délután egyre komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égbolton, azok az igazi sötétszürke fellegek, melyek az eső reményét hordozzák magukban. Késő délután volt, amikor az ég megzendült, és mély hanggal morajlott végig az erdő fái között, majd percekkel később megnyíltak az ég csatornái. Szerencsére szelíd nyári záport hoztak a felhők, nem pusztító vihart, mely után a fák és a növények szomorúan siratják a letört ágaikat. Hosszú perceken keresztül itatta az eső a szomjas földet, melynek minden áldott cseppje aranyat ért.

Vasárnap reggel, amikor az utamra indultam az eső cseppjei, melyek megpihentek, és az éjszakát a fák lombjaik között töltötték lassan, egymást követve hullottak alá az avarba, majd halk koppanással jelezték a földet érésüket. Az erdei ösvényen álldogáló tócsákban, a már kora reggel óta éberen őrködő nap sugarai csillogtak, majd a tisztásra érve a fűszálak hegyén ücsörgő esőcseppeket is gyémántként ragyogtatták. Ilyenkor nyár elején, a reggeli erdő kellemesen hűvös levegővel fogadja a látogatóit, és csoda kellemes illatokkal, hiszen a bodzabokrokon még mindig vanília fehér virágok szoroskodnak, akik csak úgy szórják édes aromájukat. A sűrű lombsátor már egyre kevesebb fényt enged be a fák közé, azonban a nap sugarai minden apró rést kihasználnak, hogy éltető fényükkel elérjék a talajt, és amikor sikerül nekik, akkor csodálatos fényjátékban lehet részünk. Ha pedig még a szél is szerepet kap, akkor aztán igazi kis természeti csodában gyönyörködhetünk. Órákig el tudom figyelni a természetnek eme előadását, mely alatt a színek, a minták folyamatosan változnak. Most azonban csak pár percig szemléltem a színdarabot, és tovább indultam tervezett célom felé. Hisz fenn a magasban, a hegyoldal tetején most bontogatja aprócska szirmait a kislevelű nőszőfű. Pontosan egy esztendeje sikerült először megpillantanom ezt az orchideák családjába tartozó csinos növényt, és már alig vártam az újabb találkozást. Miközben kifelé kapaszkodtam a hegy teteje felé társam is akadt, aki nem más volt, mint a kakukk. Kedves kis kísérőm, aki soha nem hagy cserben, minden sétámon velem tart. Sajnos már csak pár hétig élvezhetem a társaságát, mert júliusban már nem fog dalolni ő sem, és ottléte titokban marad majd előttem. Nem lesznek a messzibe kiáltott „kakukk-kakukk” strófák, melyek bizonyítják, hogy ez a szürke tollakkal büszkélkedő madár utamat kíséri. Azonban addig van még egy kis idő, és kihasználom minden pillanatát. Két hete az erdőnek ezen a részén enyves szegfűk, hólyagos és kónya habszegfűk virítottak, melyeknek mára csak az emlékük maradt meg. De vannak helyettük mások, hiszen mindenkinek megvan a saját maga ideje, amikor pompája a legszebb. Az erdő ligetes részén, tarka koronafürt, a rózsaszín árnyalataiban játszó virágai bújtak meg a fűszálak ölelésében, többen is voltak, és mindannyian csodaszépek. Kicsit leültem, megpihentem a koronafürtök társaságában, csak néztem az alant elterülő erdőséget és hallgattam a hangokat, a természet lakóinak a hangjait. Ezen a reggelen a vékonyka csicsergéseké volt a főszerep, széncinege, kékcinege, csuszka, nagy fakopáncs ifjak könyörgése szűrődött ki a lombsátor takarásából. Ezekben, a nyár elejei hetekben az erdő ösvényein apró fiatalkori tollruhát viselő madarak látványában gyönyörködhetünk, akik éppen a nagyvilággal, és a környezetükkel ismerkedve töltik a napjaikat. Lassan magam mögött hagytam őket, és tovább indultam az utamon. Alig értem el a célomat máris egy kislevelű nőszőfűn akadt meg a tekintetem, de nem csak egyedül álldogált itt az erdő mélyén, társai is voltak. Volt, akit a beszűrődő nap kósza fénye melengetett, volt aki pedig türelmesen várta, hogy ő is sorra kerüljön, és neki is megadasson egy pár pillanatnyi éltető fény, melyből nem sok jut az itt élő lakóknak. Hosszú perceket töltöttem el a kosborok társaságában, majd lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy visszafelé induljak. Miközben lefelé ereszkedtem szajkó kezdett el riasztani, hangja mérgesen és idegesen csengett. Éber madár a szajkó, az erdő legéberebb őre, aki észrevette jöttömet, mely hallhatóan nem nyerte el a tetszését, és nemtetszésének hangot is adott. Akkor hallottam utoljára ilyen dühösen kiabálni, amikor a kertemben egy idegen macska ólálkodott, és a szajkó úgy szidta őt, úgy ahogy csak a csőrén kifért. Most engem szidott, én pedig nem értettem, hogy mivel tudtam ilyen éktelen haragra gerjeszteni. A magamban feltett kérdésre pillanatok múlva meg is érkezett az egyszerű válasz. Amikor a szajkó egy kicsit csendben maradt egy vékonyka könyörgő hang szűrődött ki a tölgyfa lombjának védelméből. Látni nem láttam, hogy ki lehetett az, de a hangja, melyet jól ismerek elárulta fiatal tulajdonosa kilétét. Frissen fészket hagyott szajkó fióka könyörgött esengve az ágak között, mely megmagyarázta az öreg madár haragját. Szülői féltésének adott hangot, én pedig értettem a mondanivalóját, és gyorsan odébb is álltam. A szajkó megnyugodott riasztása elhalkult, és távolodva már csak a fióka könyörgésének a hangfoszlányai kísértek, majd az ő hangját is elnyelte a távolság. Mire visszaértem a kis tisztásra a nap korongja már magasan járt az égbolton, akkor érzetem, hogy mennyire meleg lett, az árnyas erdőből kilépve a hőség szinte mellbe vágott, melynek a lepkék képviselői kimondottan örültek. Az idei évben ennyi repülő kis tündért még nem láttam, nagy ökörszemlepkék, nagy tűzlepkék, erdei busalepkék, közönséges boglárkák lejtették könnyed táncukat a levegőben, majd időről-időre megpihentek a növényeken. Kicsit figyeltem őket majd hazafelé vettem az utam.