2017. október 16., hétfő

Suttógó fenyveserdő


 Nagy őzlábgomba
 
  Nagy őzlábgomba

  Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba fiatal korában


Kellemesen meleg, őszi délután volt, amikor utunkra indultunk. Egy olyan útra melyet meg sem tudnék számolni, hogy hányszor, de hányszor tettünk már meg. Mégis minden egyes alkalommal, akárhányszor végigmegyünk rajta, új élményeket és emlékeket lop a szívünkbe. Ez az útvonal nem más, mint a Nagykeresztúr, és a Kőrösi Csoma Sándor Emlékpark között elterülő, erdőkkel, mezőkkel, dombokkal és völgyekkel tarkított, szívemnek oly kedves táj. A sok látogatás ellenére, még mindig vannak olyan szegletei ennek a térségnek, melyet ez idáig még nem sikerült felfedeznünk. De ami késik, az nem múlik, és ennek a túrának célpontja, éppen egy ilyen, eddig még be nem barangolt erdőség volt. Milyen sokszor is szemléltem már messziről ezt a szép kis fenyvest, hányszor, de hányszor vágytam már rá, hogy daliás fáinak a védelmében szedjem a lábaimat, és ez a látogatás ezen a napsütéses, szép őszi délutánon létre is jött.
A fenyves erdő egy domb tetején álldogál, előtte pedig hatalmas mező terül el, melyen keresztül vitt az utunk. Az elmúlt időszakban ezen a tájon is bőséges csapadék hullott alá, és akkor, a saras talajon szedték az állatok a lábaikat. Minket már a száraz mező fogadott, de az esőzések után erre elhaladt szarvasok, rókák, és vaddisznók nyomait, úgy őrizte, mint a hét pecsétes titkot. Mely titokra csak az jöhet rá, aki ismeri a hátrahagyott paták és mancsok gazdáinak a nyomát, én ismerem, így előttem titka nem volt a mezőnek. Minél magasabbra jutottunk annál szebb volt a kilátás, a messziben a Mátra vonulata nyújtózkodott, melyet nehéz, párás levegő vett az uralma alá. Amikor az erdőbe értünk látni lehetett, hogy a fenyvesben más fák is élnek, az erdei fenyőn kívül a korai juharok, és tölgyek is kényelmesen elférnek, és megférnek egymás társaságában. A fő lakók azonban a fenyők, melyeket én annyira szeretek. Mindig különös érzés kerít a hatalmába, amikor a fenyőfák között szedem a lábaimat. Ahogy orromat megcsiklandozza a kellemes gyantaillat, a szeretet ünnepe, a karácsony jut az eszembe. De nem csak az illat oly különleges a katonás sorban álló fák birodalmában, hanem a puha, semmi máshoz sem hasonlítható avarszőnyeg, melyet ilyen tökéletesen csak a természet tud megalkotni, emberi kéz képtelen lenne rá. És mind ezek mellet van még valami, ami rabul ejti a szívemet, mely nem más, mint a fenyőerdő örökös halk suttogása, ami szinte alig hallható, de, ha csendesen, némán figyelünk akkor egészen biztosan, fülünkbe jut a neszezése.
A fenyvesek talajáról szinte teljesen hiányzik a gyepszint, hisz az életükhöz elengedhetetlen fény, alig jut be a sűrűn egymásba ölelkező lomkoronák között. A fenyők lehullatott tűlevelei nehezen bomlanak le, melyek egymásra rakódva vastag avarréteget képeznek, és minden estben savanyú talajt hoznak létre. Ezt a talajt azonban nagyon sok gombafaj kedveli, és ilyenkor ősszel, sorra bújnak elő, a puha tűlevéltakaró alól a kis kalaposok. Ezen a kirándulásunkon főként nagy őzlábgombákkal sikerült találkoznunk, melyek között voltak egészen fiatalok, akik nem sokkal látogatásunk előtt látták meg a napvilágot, voltak középkorúak, és szép nagyra nőttek is, akiknek kalapja már, szépen szétnyílt, és mint egy kis esernyő védelmezte a szép sudár tönköt.
Órák teltek el, míg bejártuk az erdő minden egyes szegletét, és, ha gyűjtöttük volna az őzlábgombákat, több kilóval térhettünk volna haza. De mi mindet ott hagytuk, ahová teremtve lettek, hagy éljék tovább az életüket.  





            

2017. október 12., csütörtök

Diószüret






Kertemben szép nagyra, és terebélyesre nőtt diófa áll. Amióta itt élünk, minden áldott ősszel, bőséges terméssel ajándékoz meg nem csak minket, hanem a kiskertemet látogató vendégeimet is. A tavaszi és nyári időszakban a fiókáikat nevelő tollasoknak jár a kedvében. Hiszen hatalmas lombkoronájának a védelmében rengetek rovar éli napjait, akikre a gondos madárszülők pirkadattól alkonyatig vadásznak, hogy a fészkek mélyén lapuló pelyhes kis fiókáikat megpróbálják jóllakatni. Ősszel pedig, amikor a levelek között megbújó termések érésnek indulnak, megjelennek ágai között a diócsemegét kedvelő szajkók, nagy fakopáncsok, és a legnagyobb diókedvelők, a pihe-puha szőrbundát viselő mókusok.
A nappalok rövidülésére, és az elmúlt hetek hűvös éjszakai időjárása a diófámra is hatással voltak, levelei egyre színesednek, termései pedig halk koppanással hullnak alá a talajra.
Amikor csak időm engedi, beülök a kényelmes fotelembe, és figyelem a kertemben zajló eseményeket. Eseményekből pedig a természetnek hála akad bőséggel. A pirkadat első jeleire megjelennek a vörösbegyek, és kedves csettegő hangjuk betölti a kertem minden apró szegletét. Majd ahogy a világosság kezdi átvenni a halamat, úgy kezdenek ébredezni az éjszakai időszakot pihenéssel töltő, tollasok, és a mókusok. Profi akrobaták nem tudnak olyan ügyesek lenni, mint ők, és minden egyes alkalommal, ámulattal figyelem velük született tudásukat, ahogy egyik vékony ágról a másikra ugranak, miközben bozontos farkukkal kormányozzák pehelykönnyű testüket. A mókusok rágcsáló állatok, étlapjukon különféle magok, bogyók, fiatal hajtások, és és gyümölcsök is szerepelnek. Ilyenkor ősszel, első és legfontosabb elemózsiájuk azonban a makkok és a diók, melyekből télire is spájzolnak. Aprócska mancsaikkal ügyesen szétkaparják az avart, majd annak védelmébe elrejtik a hideg hónapokra való csemegét, majd miután biztonságosan elhelyezték, ügyes mozdulatokkal lehullott falevelekkel betakargatják, hogy illetéktelenek rá ne találjanak. Ilyen rejtekhelyeket, több felé készítenek, és sokukra később nem találnak rá, ezért van az, hogy az erdő közepén, a tisztás szélén is diófák színesítik az erdő bükk, tölgy vagy épen akácfáit.
Az én kertemben napok óta nagyon nagy a sürgés-forgás, van úgy, hogy két-három mókus is besegít a szüretbe, és gyakran egymás elől is rejtegetik a csemegét, a kerítés tövébe, a sziklakertem rejtett zugaiba, vagy éppen a japánbirs bokor sűrű ágakkal büszkélkedő tövébe.
Éppen a minap, én is fogtam a kosárkámat, és neki kezdtem felszedni a lehullott termést. Fejem felett éppen a vörös bundás vendégem majszolta a zsákmányát, és jól kivehetően hallani lehetett, ahogy éles kis fogaival a kemény héjat rágcsálja, hogy a finom és tápláló húshoz férjen. Dió hevert itt is, ott is, és minden egyes felszedett szem után jót mosolyogtam, mert a legtöbbjükön, hatalmas lyuk díszelgett, és belseje pedig üresen árválkodtak. Így a kosaramba nem sok csemege került, de én ezt egyáltalán nem bántam, sőt inkább boldogság töltötte el a szívem, hogy a diófavendéglőm ilyen közkedvelt, és sok kedves vendég tiszteli meg jelenlétével.
Ahogy vizsgáltam még nagyon sok termést rejtenek a fa védelmező karjai, így szerencsére még sokáig figyelhetem a madár, és mókusvendégeimet, és bízom benne, hogy még sok kedves fotót és videót tudok róluk Veletek is megosztani.   





        

2017. október 9., hétfő

Az őszi erdő kincsei


Nagy őzlábgomba

 Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba 

 Csertölgy makk


A keleti égbolton, még csak egy halvány fény jelezte, hogy nemsokára felébred a nap hatalmas korongja. Kósza felhőfoszlányok úsznak tova, melyek színét a napkelte rózsaszínre festi. Én már az erdő ösvényén szedem a lábam, mely elevenen őrzi az elmúlt napok kiadós esőzéseinek az emlékét. A saras út, rengeteg apró titkot rejt magában, a nemrégiben erre járt állatok kedves emlékeit. Szarvasok, őzek és vaddisznók patáinak  jól kirajzolódó lenyomataival van tele az ösvény, és az is nagyon jól látszik, hogy a fiatal nemzedék tagjai is a felnőttekkel együtt szedték aprócska lábaikat. Előttem a széles vágás még a szürkület uralma alatt áll, de ahogy telnek a percek egyre több fény szűrődik be a fák már hézagos lomkoronái felől. Néma csend üli meg az erdőt, az  aranytorkú dalos madarak már régen elcsendesedtek, és sokuk már dél felé szeli a levegőt. Percek múlva a csendet egy vörös mellényes madárka töri meg, csak csetteg és csetteg, közben pedig gomb szemeivel kíváncsian engem méreget. Már nem nyújt neki kellő takarást a bodzabokor, mely leveleinek jó részét elhullajtotta. Termés sem díszíti már ágait, tányérjai üresen tátongnak. Hetekkel ezelőtt nagy volt itt a sürgés forgás, feketerigók, énekes rigók, házi rozsdafarkúak csemegézték csillogó, fekete bogyóit, mostanra már csak a vörösbegy pihenőhelyéül szolgálnak óvó karjai.  Ahogy egyre távolodok úgy halkul a kedves hang, majd újra a némaság lesz az erdő ura.
Szokatlanul hűvös a reggel, nincsen több 2 foknál, melyet ujjaim is megéreznek, így a zsebem mélyébe rejtem őket.  Az éj leple alatt milliónyi csillag ragyogott, és a derül időben a hőmérő higanyszála is alacsonyra kúszott. A magam mögött hagyott tisztáson vékony dérlepel fedte be a még szirmaikat bontogató őszi virágokat, és az egyre szárazabb fűszálakat. Már napok óta hűvösek a reggelek, melyet a fák levelei is megéreztek, és sorra egymást követve hullanak alá a talajra, napról-napra vastagítva a földet paplanként betakaró puha avart. Nagyon szeretem az őszi erdő kellemesen fanyar illatát, mely ilyenkor, amikor nedves az avar még jobban érezhető. Utam a hegy gerincről lefelé vezetett a völgy irányába, ahol még váratott magára a kora reggeli világosság. Ahogy lábaimat szedem, a fák levelei halkan zizegéssel lejtik el utolsó táncukat, és a csendet időről-időre a tölgymakkok kopogása töri meg. A szép nagyra nőtt fák alatt, apró kis sipkás makkok hevernek, terített asztalként várva az erdő éhes lakóit. Most jött el az őszi dőzsölés ideje, amikor minden élőlény bőszen eszeget, és tölti fel élelemraktárait finomabbnál finomabb falatokkal, hogy mire beköszöntenek a hideg téli hónapok a kis sápajzok tele legyenek elemózsiával.
A tölgyvendéglők kapui éjjel-nappal nyitva állnak, és várják vendégeiket. Sokáig időzök a fa alatt, és a hátrahagyott nyomokat vizsgálom, közben pedig mintha légitámadás érkezne, védekezek a fejem mellett elsüvítő kemény makkok elől. De hiába a védekezés, egyik-másik a fejemen landol, és amikor egy termetesebb hullik rám, az egy gyenge sajgást hagy maga után. De mégis olyan jó érzés minden esztendőben itt kint a természetben átélni a makkhullást, és semmiért ki nem hagynám.
Utam egyik völgyből a másikba vezet, miközben nagy őzlábgombák tömérdek seregével találkozom. Talán erre a látványra igaz lehet, hogy úgy nőnek, mint a gombák. Tavaly találkoztam velük először, a kis tölgyesben, de közel sem voltak ennyien, mint most. Ez a túrám új ösvényeken vezet, és a természetnek hála szép sudárra nőtt őzlábgombákban van szerencsém gyönyörködni. Hosszú tönkjüknek, és csinos nagy kalapjuknak köszönhetően könnyen észre lehet venni őket. Sokan azt mondják, hogy igazán finom csemege a kalapja kirántva, erről én nem tudok nyilatkozni, mert nem fogyasztom őket. Hagyom őket háborítatlanul, hagy éljék rövidre szabott kis életüket. 
A gombákat leszámítva, már kopárnak tűnik az erdő talaja, sétám alatt, egy későn szárba szökkent, lila szirmokkal büszkélkedő harangvirággal sikerült találkoznom. A virágok pompája már a végéhez közeledik, egyeseké pedig már véget is ért, de az őszi erdő lombszíneződése kárpótol minket. A természet láthatatlan ecsetjével, a sárgák, a barnák, a vörösek megszámlálhatatlan árnyalatával festi színesre a tájat.  







2017. október 6., péntek

Meseház az erdő mélyén








Az elmúlt hétvégén kihasználva a kellemes őszi időjárást kirándulni indultuk, mely kirándulásnak  célpontja, a Karancsberénytől nem messze található Pálháza-puszta volt. Itt a Karancsberényi-patak völgyében, az erdő ölelésében épült meg 1937-ben a Légrády család vadászháza, mely azóta, több funkciót is betöltött. Az elmúlt 80 esztendőben az idő vasfoga megkímélte ezt az erdei kis lakot, mert a mai napig igazán csinos a külseje, és az egész épület valamint a környezete melegséget és nyugalmat áraszt. Szerényen meghúzódva áll a hatalmas fák tövében, kertjében pedig a természet lakói vendégeskednek. 
Széncinegék, barátcinegék hallatták csicsergő hangjukat, csuszkák és nagy fakopáncsok feszegették a fenyőfák kérgeit, bízván benne, hogy egy-egy meghúzódott rovarral olthatják éhségüket. Egy öreg tölgyfa törzsén, melyet a puha moha úgy borított be, mint egy meleg takaró, élénk zöldes tollruhát viselő zöld küllő kezdett el kacagni. Nem messze tőle pedig, egy csapat őszapó motozott élelem után kutatva, miközben kedves kis hangjukon tartották egymás között a kapcsolatot. Ahogy visszafelé indultunk, és kiértünk a sűrű erdő öleléséből nem messze tőlünk egy szarvastehén, és annak borja figyelt ránk kíváncsi tekintetekkel, majd lassan szedni kezdték patáikat, és eltűntek a bokrok sűrűjében.
Ahogy egyre beljebb lépkedünk az őszbe, úgy lehet egyre jobban megfigyelni, hogy a madarak már csapatokba verődve járják az erdők és a mezők ösvényeit. Folyamatosan élelem után kutatnak, hiszen most van itt azaz időszak, amikor a természet még bőségesen megterített asztallal fogadja őket, de napról napra, ahogy közeleg a tél úgy fogy róla a táplálék. 




2017. október 4., szerda

Állatok világnapja



1931 óta, minden esztendőben ezen a napon, azaz október 4-én ünneplik az állatok világnapját. Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentje ezen a napon hunyt el, így az ő halálának a napja lett, minden évben az állatok világnapja.
A régi idők legendái szerint Assisi Szent Ferenc nem csak, hogy megértette az állatok nyelvét, hanem beszélgetni is tudott velük. Tanításaiban hirdette, hogy minden élőlényt szeretnünk kell, melyek körülöttünk élnek.
Nagyon fontos lenne, ugyanakkor, hogy ne csak ezen a napon gondoljunk az állatokra, hanem minden áldott nap éljünk úgy, hogy odafigyelünk rájuk.


A legenda szerint Szent Ferenc Cannarióban prédikálni kezdett a népnek, de előbb megparancsolta a fecskéknek, hogy hallgassanak, míg el nem mondja beszédét. Azok azonnal engedelmeskedtek… Továbbmenve fölemelte tekintetét, észrevette, hogy az úttól nem messze a fákat óriási madársereg lepte el. Egészen elámult a madarak hihetetlen sokasága láttán, és azt mondta társainak: „Várjatok meg itt, amíg prédikálok húgocskáimnak, a madaraknak.” Letért a mezőre, odament a madarakhoz, és elkezdett beszélni a földön csipegetőkhöz, mire a fákon ülők is mind odasereglettek, valamennyien szép csöndben várták végig a beszédet, s el nem szálltak addig, amíg Szent Ferenc áldásával égnek nem eresztette őket. Amikor Szent Ferenc közöttük sétált, s csuhájával megérintette a madarakat, akkor sem repült el egyik sem.




„Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek, azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni őt. Mert kétszeres, sőt háromszoros ruházattal látott el benneteket; szabadságot adott nektek, oda röpülhettek, ahová akartok; Noé bárkájában megőrizte fajotokat, hogy ki ne vesszetek. Hálával tartoztok a levegőért, amelynek uraivá tett. Azután gondoljátok meg, hogy se nem vettek, se nem arattok, Isten mégis gondoskodik rólatok. Inni ad a folyókból és forrásokból, menedéket nyújt a hegyekben és völgyekben, helyet biztosít a fészekrakáshoz a fák lombos ágain. Azután még fonni és szőni sem tudtok, Isten ruház föl benneteket és fiókáitokat. Jótéteményeiből, amelyekkel elhalmozott, láthatjátok, mennyire szeret Teremtőtök. Őrizkedjetek tehát húgocskáim, a hálátlanság bűnétől, s azon legyetek, hogy szüntelenül áldjátok Istent.”

2017. október 2., hétfő

Gombavadászat



Légyölő galócák - MÉRGEZŐ
 Légyölő galóca - MÉRGEZŐ

 Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

Nagy őzlábgomba


Az elmúlt hetekben beköszöntött az igazi őszi idő, hűvös nappalokkal, ködös hideg hajnalokkal, és bőséges csapadékáldással. Ez a nyirkos, esős idő azonban kedvező hatással van a gombák növekedéséhez és fejlődéséhez.
Kedden délután a nap sugarai lágyan simogatták a tájat, és gyenge szellő táncoltatta a fák sárguló leveleit. Voltak, akiknek ez a fuvallat is elég volt ahhoz, hogy megváljanak otthonuktól, és utolsó táncukat lejtve aláhulljanak a talajra. Az őszi lombszíneződés már megkezdődött, de csúcspontja még várat magára. A kellemesen meleg, napsütéses idő a szabadba csábító, ilyenkor vétek lenne a szoba falai között tölteni a perceket. Inkább magunkra öltöttük a túra ruhánkat, és útra keltünk az erdő fái közé, hogy új ösvényeket fedezzünk fel. Tervem konkrét volt, gombákat szerettem volna megfigyelni és fotózni, hisz most az ő szezonjuk van.
Az előző bejegyzésemben már írtam Nektek arról, hogy én a gombákban csak gyönyörködni szeretek, és természetesen fotózni őket. Nagyon sok hasonló kinézetű faj van köztük, így, ha valaki fogyasztani is kívánja a kalapos társadalom tagjait, fontos a szakértők által történt bevizsgálás, vagy a személyes bizonyosság arról, hogy biztosan nem e mérgező a talált gombafaj. Ezért ebben a bejegyzésemben is csak azokat nevezem tisztes nevükön, akinek egészen biztos vagyok a fajtájában. Hisz nem szeretném, ha bárkinek bármilyen baja lenne, egy rosszul azonosított gombától, mert akár az egészségére is ártalmas lehet. Ezért a gombák azonosítását hagyjuk a szakértőkre, akik kellő az ismerete, a tapasztalata, és teljes bizonysággal ismerik őket.  
A szokott kis útvonalaimon főkén tölgyfák színesítik az erdőket, de ezen a túrámon szerettem volna fenyves erdőben barangolni. Ott ahol kellemes gyantaillat kúszik a sudáran álló fák törzsei között, ahol a lombok halk zizegése töri meg a néma csendet, és ahol az apró tűlevéllel borított talajból, melyen olyan a járás, mint a legpuhább szőnyegen apró fehér pettyeket viselő, piros kalaposok bújnak elő az éltető fényt keresve. Utunk első szakaszán szép nagy fákkal büszkélkedő tölgyerdőn haladunk keresztül, és jól látható volt, hogy az elmúlt napok kiadós égi áldása megtette a kellő hatását. Gombák nőttek lépten-nyomon, volt közük fehér, barna, piros, kék kalapot viselő, de voltak csinos mintával díszítettek is. Aki szereti a gombákat gyűjteni, azt most igazi kánaán fogadja a természet ösvényein. A tölgyerdő ritkulni kezdett, és megjelentek az első nyúlánkra nőtt fenyők, mely azt jelentette, hogy szemeim még árgusabban figyeltek, bízva benne, hogy megtalálják azt, amit keresek. A tölgyest fenyves váltotta fel, melynek fái katonás sorrendben álltak, sűrűn egymás mellet, közöttük pedig alig-alig bírt a fény áthatolni. Ahogy a fák közé léptünk olyan sötétség fogadott, mintha esteledett volna, pedig az idő még korai volt, fél öt környékén járt. A talajt sűrűn borították be a hosszú évek alatt lehullott tűlevelek, melyen a járás olyan kellemes volt, mint sehol máshol, emberi kéz sem tudna ettől puhább szőnyeget készíteni, erre a kis csodára csak a természet képes. A fák között a csend volt az úr, melyet időről időre egy kedves fenyves cinege vékonyka hangja törte meg, időről időre. A gyenge szél gyöngéden borzolt a sűrű tűlevelekkel borított ágakat, melyek halkan, szinte alig hallhatóan zizegtek. A fenyvesek sötétek, a nap sugarainak csak egészen kicsi része képes áttörni rajtuk, így az aljnövényzet sem képesek megélni benne. De a gombák láthatóan jól érzik magukat ebben, a nyirkos, kellemesen sötét erdőben. Apró kalapjaikat sorra dugdossák elő a puha tűlevéltakaró alól. Annyian voltak, hogy azt sem tudtam hova kapjam a fejem, legszívesebben mindegyikről készítettem volna egy-egy fotót, de az, képtelenség lett volna, így a különlegesebb kinézetűeket választottam ki fotóalanyaimnak. Utunkon haladva a fenyők ritkulni kezdtek, és előttünk hatalmasra nőtt bükkfák törtek az ég felé. Kicsit csalódott voltam, mert akiért jöttünk még nem sikerült meglelnem, ahogy az a gondolat végig szaladt a fejemben, éppen abban a pillanatban egy piros kis kalapos tűnt fel a fák között. Élénk színével, és csinos külsejével szinte mágnesként csalta a tekintetemet. Mind közül nekem ő a legszebb. Amikor megláttam, mintha egy mesébe cseppentem volna, csak az aprócska manók hiányoztak, és a kis ablakok a tönkjükről, mely ablakokon át, a gyertyák tompa fénye szűrődik ki. De sem fény nem volt, se manók, de a gomba, a piros pettyes légyölő galóca teljes valójában ott állt előttem. Sokáig időztem a társaságában, de indulni kellett, mert hosszú út állt még előttünk. A bükkerdőben aprócska patak simogatta a medrében pihenő apró köveket, vize pedig lágyan csörgedezett tova, az erdő fáinak a védelmező árnyékéban. Ezt a kis patakot egy forrás táplálja, melynek kristálytiszta vizéből Bogyó is boldogan oltotta szomjúságát. A nap egyre lejjebb kúszott az égbolt peremén, megfáradt sárga sugarai pedig az este közeledtét jelezték. A kis pihenő után újra útra keltük, az erdő fái újra változtak, és ismét fenyők kísértek minket. Ebben a fenyvesben nem volt annyi gomba, és a fény is egyre kevesebb volt, a fák között beköszöntött az este, de mi azt sem tudtuk pontosan merre járunk, amikor ismét légyölő galócák kedves látványa fogadott minket. Fény már alig volt, de a kis lámpásom segített, hogy különleges fotókat készítsek róluk. Utunk végig a fenyőerdőn vezetett, melynek másik oldalában bükkök sorakoztak egymás mellett. Messziről kutyák csaholás hallatszott, jelezvén, hogy lakott terület felé közeledünk, a levegőt pedig a füst fanyar illata járta át. Az ég alján kúszó felhőket vörösre festette a lenyugvó nap, a szürkület puha leplét a tájra terítette, a levegő pedig egyre hűvösebbre fordult.
Túránkon újra szebbnél-szebb pillanatokat élhettünk át, kedves élményekkel és emlékekkel a tarsolyunkban tértünk haza.  


 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Harkály tintagomba - MÉRGEZŐ

 Gyapjas tintagomba
     

2017. szeptember 28., csütörtök

Vasárnapi erdei séta

Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgoma

Nagy őzlábgombák

Bimbós pöfeteg




Az elmúlt héten, bőséges égi áldás áztatta a természet szerteágazó ösvényeit. Komor, szürke fellegek robogtak tova az égbolton, és mind, egytől egyig milliónyi esőcseppet rejtettek magukban. 
Vártam, már a hétvégét, hogy újra a természet ösvényein barangoljak, és, hogy megnézzem, előbújtak e már, az őszi erdő legszebb lakói, a kis kalaposok. Szeptember végén járunk, a nappalok érezhetően egyre rövidülnek. A nap korongja este hamarabb nyugovóra tér, reggel pedig, sokkal tovább lustálkodik. Ezen a vasárnapi reggelen is korán ébredtem. A gyors reggeli után magamra öltöttem az erdőjáró ruhámat, füttyentettem a Bogyónak, és már indultunk is. Mindketten boldogok voltunk, hisz újra az erdőben, a szívünknek legkedvesebb helyen szedhettük a lábunkat. A nap mintha elaludt volna, nehezen kezdett virradni, az égbolton sötétszürke felleget osontak tova, és egy pici esélyt sem hagytak a napsugarainak, hogy kikukucskáljanak egy apró résen. Az erdő csendes volt csak a csuszkák kósza hangja úszott tova a fák között. Az ösvényen, melyen haladtam már mások is jártak. A sárban, egymást követték az erőlakók nyomai. Kisebb nagyobb patanyomok, mely egy vaddisznó csordához tartoztak, melynek tagjai idei malacokból, és azoknak a mamájukból, a kocákból áll. Az egyik nyom pedig egy szarvashoz tartozott, talán éppen ahhoz, melyet a vadkamerám is rögzített, és aki éjszakáról éjszakára hallatja orgonáló előadását. Hűvös és nyirkos volt a reggel, a borult égből pedig az eső lába lógott alá, de szerencsére csak egy-egy kósza cseppet hullattak el a felhők. A fák levelinek a nagy része még zöld színben álldogál, csak kisebb foltok árulkodnak a lassan bekövetkező elmúlásukról. Utamat szebbnél-szebb gombák kísérték, és amikor a hegy tetejére értem a Salgói vár csodás látványa tárult a szemeim elé. Régen, hosszú hónapok óta nem láttam a várnak ezt a sejtelmes, puha ködfátyollal beterített arcát. Mindig napos idő, és kristálytiszta panoráma fogadott a tavaszi és a nyári időszakban. De most ősz van, melynek egyik hozzátartozója a ködtakaró. Én személy szerint szeretem a ködöt, mert ahogy a tájra teríti a lepeljét, sejtelmessé válnak a hegyek, a dombok, a fák, minden, amit betakar. A hegy tetejéről utam le a mély völgybe vezetett, ahol a szürkület pihent meghúzódva. Napos időben is sötét van a völgyben, de ezen a reggelen, amikor az égboltot a komor fellegek uralták még sötétebb volt, fény alig hatolt be a mélybe. Az egyik, sűrű bokrokkal tarkított részen szép sudárra nőtt gombákon akadt meg a tekintetem. Messze voltak, de így is feltűnt szép nagyra nőtt tönkjük, melyet szép nagy kalap díszített. Ezek a nagy kalapok alá aztán behúzódhatnak az erdő rovarlakói, vagy még akár az erdei egerek is kényelmesen elférnek a terebélyes tetők alatt. Sejtettem, hogy kik lesznek, nagy őzlábgombának gondoltam őket, és ahogy egyre közelebb értem hozzájuk ez csak egyre erősödött bennem. Valóban ők voltak, mind a hárman. Egyikük magányosan álldogált, a másik kettő pedig kalapját összedugva múlatták az idejüket. Becslésem szerint, méretük meghaladta a 30 centimétert, ilyen szép nagyra nőtt őzlábgombákkal ez idáig még nem sikerült találkoznom. Egészen messzire kellett tőlük távolodnom, hogy fényképezőgépem kijelzőjébe férjenek, de a fotók sajnos nem adják vissza azt a nagyságot, amilyenek élőben voltak.  
De nem csak velük sikerült találkoznom. Az erdő talaját, a még tavaly aláhullott puha avar takarja, melyből sorra bújnak elő a csinos kis kalappal büszkélkedő gombatársadalom tagjai. Bevallom Nektek, hogy a gombák világában nagyon nehezen igazodom el. Én nem gyűjtöm őket fogyasztásra, csak fotózom őket, és szépségükben gyönyörködöm. A meghatározásukban bizonytalan vagyok, ezért csak azokat szólítom nevükön, melyekben teljesen biztos vagyok. Hiszen a gombákkal nagyon óvatosan kell bánni, mert nagyon sok a mérgező közöttük, melyeknek az elfogyasztása nagyon nagy veszélyt jelenthet a szervezetünkre. Azonban megcsodálni és fotózni bátran lehet őket, de a gyűjtésük nagyon nagy szakértelmet és bizonyosságot igényel. Mindezek ellenére, számomra ők az őszi erdő legkedvesebb kincsei, egyedi szépségükkel, és csinos megjelenésükkel, és évről-évre várom a pillanatot, hogy találkozzam velük.